250

Kovács Zoltán emlékoldal

Kovács Zoltán 1901 május 5-én a Győr-Sopron megyei Vághon született. Édesapja Kovács János gátőr, édesanyja Káldi Júlia volt. Gyermekkorát Malomsokon töltötte (akkor Újmalomsoknak hívták) a tehetős nagyülőknél. Nagyapja méhészkedett, gazdálkodott, ő taníttatta unokáját. Kovács Zoltán az elemi után a pápai református gimnáziumba járt. Pápáról a soproni evangélikus tanítóképzőbe került, ahol 1921-ben végzett.

Ezt követően elhelyezték volna a nyírségi Bálintbokorra, de ő azt családi okok miatt nem vállalhatta, így Dunántúlon több helyütt helyettes tanárként segédtanítósokott. Többek közt 1923-ban Ponyvádpusztán, 1926-27-ben Györgyszabadhegyen.

Képek: Fent Kovács Zoltán végzős tanítóként 1921-ben, lent a gyúrszabadhegyi tanítványok közt ül 1927-ben.

 


Kovács Zoltán tanító  nősülés előtt, 1926-ban, és 1933-ban családi-baráti körben Edit lánya keresztelőjén. E képen leghátúl áll, középen, a kép bal szélén ül Káldi Zoltán (1919-1987.). aki 1958-tól 1987-ig evangélikus püskök volt.

1927-ben került Pogányszentpéterre, ahol nyugdíjazásáig, 1962-ig tanított.

Pogányszentpéteren kántortanító, majd 1947-től igazgatótanító, és ezzel együtt az evangélikus fília levitája és kántora volt.

Az első pogányszentpéteri tanítólakás (fent) és iskola(lent), melyet később kibővítettek.

1928. január 11-én házasodott össze Kecskés Karolinával. 1928-ban született meg ifj. Kovács Zoltán, aki geológus, majd mélyépítő mérnök lett. 1933-ban született leánya Edit, aki szintén tanító lett, Iharosberényben. Ő 1952-ben érettségizett Pápán, 1953-ban tette le a tanító képesítőt, majd a gyakorló évet édesapja iskolájában töltötte. Ezt követően Iharosberénybe került, ott férjhez ment Szatmári László pedagógushoz. 1961-ben Kovács Zoltán megbetegedett, ezért átkerültek a felső tagozatosok Iharosberénybe. Nyugdíjazása, 1962 után őnála élt  Nagykanizsán s itt is húny el 1972. május 24.-én.
Kovács Zoltán papaírjai közt felleltük azt az imádságot, amit minden tanítási nap elején és végén el kellett mondania a tanulóknak, együtt a tanítókkal. Íme.

Az adatokat és képeket (az alábbiakat is) hálásan köszönjük leánya Szatmári Lászlóné Kovács Edit nyugalmazott tanítónek, sokunk tanítónénijének. (szerk.)
 
Dr. Novák Ferenc:
Emlékezés a szentpéteri néptanítóra
35 évig volt a "nemzet napszámosa" Kovács Zoltán

Az Evangélikus Élet 1972. júniusi számában rövid hír tette közzé: "Kovács Zoltán ny. igazgató tanító, a pogányszentpéteri leánygyülekezet húsz éven át hűséges levitája, aranydiplomás pedagógus, május 21-én, 71 éves korában Nagykanizsán elhúnyt. Temetése május 24.-én tisztelőinek és tanítványainak nagy részvétele mellett volt" Egy bibliai idézettel zárult a gyászjelentés. A végtisztességet - mivel jóapám értesítése későn érkezett - egy, a Somogyi Néplapban írt jegyzettel róttam le. Halálát, mint egykori tanítvány - 40 év múltán próbálom ébren tartani.

Az akkori sorokban arra emlékeztettem a földijeimet, hogy 1927-ig apai nagyapám fuvarozta a kanizsai állomásra a megyeszéli kis faluba lovaskocsiján a Marcal és Rába-parti Malomsok szülöttjét (Az anyakönyv szerint Vágon született, de a családi fészek, gyermekkorának faluja valóban Malomsok volt. - szerk -), az ifjú kántortanítót.

Kovács Zoltán olyan mély gyökeret vert az erdős, dombos, halastavas vidéken, hogy nyugdíjazásáig hű maradt hozzá. Az iskolaként is szolgáló kis templom mellé épült tanítólakásban élt nejével Linus nénivel, két gyermekével. Nyugalmas esztendeit leányéknál töltötte a közeli Nagykanizsán.

Az 1980-as évek közepén alakult meg a II. Rákóczi Ferenc Közművelődési Egyesület, melynek életre hívója és motorja egy kiművelt községi elöljáró, a néhai tanítvány Novák József volt. Az egyesület egyik gyűlésén arról határozott, hogy örök emléket állít a község hajdani iskolamesterének és világháborús hőseinek. A közadakozás forintjaiból márványtáblát és turulmadaras szobrot faragtattak, amelyet 1990. március 15-én az ünneplő sokaksággal Az adatokat és képeket (az alábbiakat is) hálásan köszönjük leánya Szatmári Lászlóné Kovács Edit nyugalmazott tanítónek, sokunk tanítónénijének. (szerk.)

E bölcs és igaz méltatáshoz csak tényekkel, feledhetetlen történésekkel tudok csatlakozni. Mindenki - katolikus és hitbéli - egyként tisztelte Zoli bácsit. Igazi néptanító volt, ahogy Gárdonyi írta "lámpás", a határövezetbe zárt nem éppen gazdag faluban. Ittléte első éveiben nőegylet-kórust szervezett, s egyévi jövedelmével járult hozzá egy orgonaharmónium, majd az összecsukható oltár beszerzéséhez, - mint arról a Harangszó című újság hírt adott. Lévitaként igehírdetéssel, kántorizálással helyettesítette, segítette a lelkészt. A szegényebb gyerekeket ingyen tankönyvvel támogatta, s magam is tanusíthatom, hogy az általa előfizetett hetilapokat - Pesti Naplót, Új Időket - az érdeklődőknek kölcsönadta, akárcsak hatalmas könyvtárának legszebb köteteit Jókai könyvektől Nyíró József művekig (ez utóbbiakat titokban kérte olvasni). Az ünnepekre odaillő dalokkal, versekkel készültünk, a felnőtteknek telente olyan színdarabokat tanított be, mint A bor (Gárdonyi Géza népszínműve); Az elnémult harangok (Rákosi Viktor és Malonyay Dezső népszínműve 1905-ből); A vén bakkancsos és fia a huszár (Szigeti József népszínműve 1855-ből) ; Göre Gábor (Gárdonyi Géza művének népszínmű változata); A Noszy fiú esete Tóth Marival (Mikszáth műve népszínmű változatban).

Ha kérték, írta a leveleket a frontra, a hatóságnak a kérvényt, a frigyrelépőknek a vőfélybúcsúztatókat. Az ötvenes évektől, meg - ha a felsőbbség is úgy kívánta - gyűjtötte velünk az aranyrozsot, köszöntöttük a tarfejű pártfőtitkárt, etettük a selyemhernyókat, közösen énekeltük a mozgalmi "slágereket" (pl. "Szép gyermekem jöjj ki a rétre), kísérte a tsz-szervező járásiakat, de 1956-ban vállalta a helyi Nemzeti Bizottságbeli tisztséget is! Ezért elvitték társaival Csurgóra többnapos "elbeszélgetésre", erről soha nem mesélt nekünk... Először is hallhattuk a kristálydetektoros rádió recsegését, szekrénynagy diavetítővel moziztuk a londoni 6:3-at, zsákban futottunk a focipályán, tavasszal és ősszel kirándultunk a Pete-kúthoz, a Ferenc-erdészházhoz, a Jónás dombon síversenyeztünk, és úgy 1957-ben még a Balatonra is elvonatoztunk a drága Zoli bácsival.

Ha tehetséget látott bennünk, nem volt rest szüleinket győzködni a tovább tanulás vállalására.

Írta, gyűjtötte a falu betyáremlékeit az újságoknak. Amikor rászolgáltunk suhogott a pálcája, - amit velünk vágatott a kökényesből vagy a mogyoróbokorból -, kaptunk fémvonalzós körmöst is a rakocátlankodásért. A sunyiságot, jellemtelenséget nem tűrte, az "egyes gazemberekre" viszont nem haragudott. Kaptunk tőle életre szóló intelmeket és jellemző beceneveket: ügyvéd, Zsazsa, Attila, Juci, a kórusban darált egyszeregyet álmunkban is tudtuk, mint szülőföldje kedves népdalait is: "Szérül legeljetek, fának ne menjetek... Szili kút, szanyi kút, szentandrási Sobri-kút". Élmény volt kánonba fújni azokat.  Az aranyvésetű "lángot" pedig leánya Edit, és veje Szatmári László, majd unokája, ifjabb Szatmári László  vitte, viszi pedagógusként tovább, példás kötődéssel Szentpéterhez. Még dédunokája is kijár az egyetemi eltávozás szűkre szabott óráiban a helyi csapatba focizni.
2012. 09. 36.