250

Helyi hőseink

HELYI  HŐSEINK (régen és ma)

1.) Kovács Zoltán kántor-néptanító

Kovács Zoltán 1901 május 5-én a Győr-Sopron megyei Vághon született. Édesapja Kovács János gátőr, édesanyja Káldi Júlia volt. Gyermekkorát Malomsokon töltötte (akkor Újmalomsoknak hívták) a tehetős nagyülőknél. Nagyapja méhészkedett, gazdálkodott, ő taníttatta unokáját. Kovács Zoltán az elemi után a pápai református gimnáziumba járt. Pápáról a soproni evangélikus tanítóképzőbe került, ahol 1921-ben végzett.
Ezt követően elhelyezték volna a nyírségi Bálintbokorra, de ő azt családi okok miatt nem vállalhatta, így Dunántúlon több helyütt helyettes tanárként segédtanítóskodott. Többek közt 1923-ban Ponyvádpusztán, 1926-27-ben Györgyszabadhegyen.
Képek: Fent Kovács Zoltán végzős tanítóként 1921-ben, lent a gyúrszabadhegyi tanítványok közt ül 1927-ben.
Kovács Zoltán tanító nősülés előtt, 1926-ban, és 1933-ban családi-baráti körben Edit lánya keresztelőjén. E képen leghátúl áll, középen, a kép bal szélén ül Káldi Zoltán (1919-1987.). aki 1958-tól 1987-ig evangélikus püskök volt.1927-ben került Pogányszentpéterre, ahol nyugdíjazásáig, 1962-ig tanított.Pogányszentpéteren kántortanító, majd 1947-től igazgatótanító, és ezzel együtt az evangélikus fília levitája és kántora volt.
Az első pogányszentpéteri tanítólakás és iskola ,melyet később kibővítettek.
1928. január 11-én házasodott össze Kecskés Karolinával. 1928-ban született meg ifj. Kovács Zoltán, aki geológus, majd mélyépítő mérnök lett. 1933-ban született leánya Edit, aki szintén tanító lett, Iharosberényben. Ő 1952-ben érettségizett Pápán, 1953-ban tette le a tanító képesítőt, majd a gyakorló évet édesapja iskolájában töltötte. Ezt követően Iharosberénybe került, ott férjhez ment Szatmári László pedagógushoz. 1961-ben Kovács Zoltán megbetegedett, ezért átkerültek a felső tagozatosok Iharosberénybe. Nyugdíjazása, 1962 után őnála élt Nagykanizsán s itt is hunyt el 1972. május 24.-én.
Kovács Zoltán papírjai közt felleltük azt az imádságot, amit minden tanítási nap elején és végén el kellett mondania a tanulóknak, együtt a tanítókkal. Íme.
Az adatokat és képeket (az alábbiakat is) hálásan köszönjük leánya Szatmári Lászlóné Kovács Edit nyugalmazott tanítónek, sokunk tanítónénijének. (szerk.)

Dr. Novák Ferenc:
Emlékezés a szentpéteri néptanítóra
35 évig volt a "nemzet napszámosa" Kovács Zoltán

Az Evangélikus Élet 1972. júniusi számában rövid hír tette közzé: "Kovács Zoltán ny. igazgató tanító, a pogányszentpéteri leánygyülekezet húsz éven át hűséges levitája, aranydiplomás pedagógus, május 21-én, 71 éves korában Nagykanizsán elhúnyt. Temetése május 24.-én tisztelőinek és tanítványainak nagy részvétele mellett volt" Egy bibliai idézettel zárult a gyászjelentés. A végtisztességet - mivel jóapám értesítése későn érkezett - egy, a Somogyi Néplapban írt jegyzettel róttam le. Halálát, mint egykori tanítvány - 40 év múltán próbálom ébren tartani.
Az akkori sorokban arra emlékeztettem a földijeimet, hogy 1927-ig apai nagyapám fuvarozta a kanizsai állomásra a megyeszéli kis faluba lovaskocsiján a Marcal és Rába-parti Malomsok szülöttjét (Az anyakönyv szerint Vágon született, de a családi fészek, gyermekkorának faluja valóban Malomsok volt. - szerk -), az ifjú kántortanítót.

Kovács Zoltán olyan mély gyökeret vert az erdős, dombos, halastavas vidéken, hogy nyugdíjazásáig hű maradt hozzá. Az iskolaként is szolgáló kis templom mellé épült tanítólakásban élt nejével Linus nénivel, két gyermekével. Nyugalmas esztendeit leányéknál töltötte a közeli Nagykanizsán.
Az 1980-as évek közepén alakult meg a II. Rákóczi Ferenc Közművelődési Egyesület, melynek életre hívója és motorja egy kiművelt községi elöljáró, a néhai tanítvány Novák József volt. Az egyesület egyik gyűlésén arról határozott, hogy örök emléket állít a község hajdani iskolamesterének és világháborús hőseinek. A közadakozás forintjaiból márványtáblát és turulmadaras szobrot faragtattak, amelyet 1990. március 15-én az ünneplő sokaksággal Az adatokat és képeket (az alábbiakat is) hálásan köszönjük leánya Szatmári Lászlóné Kovács Edit nyugalmazott tanítónek, sokunk tanítónénijének. (szerk.)
E bölcs és igaz méltatáshoz csak tényekkel, feledhetetlen történésekkel tudok csatlakozni. Mindenki - katolikus és hitbéli - egyként tisztelte Zoli bácsit. Igazi néptanító volt, ahogy Gárdonyi írta "lámpás", a határövezetbe zárt nem éppen gazdag faluban. Ittléte első éveiben nőegylet-kórust szervezett, s egyévi jövedelmével járult hozzá egy orgonaharmónium, majd az összecsukható oltár beszerzéséhez, - mint arról a Harangszó című újság hírt adott. Lévitaként igehírdetéssel, kántorizálással helyettesítette, segítette a lelkészt. A szegényebb gyerekeket ingyen tankönyvvel támogatta, s magam is tanusíthatom, hogy az általa előfizetett hetilapokat - Pesti Naplót, Új Időket - az érdeklődőknek kölcsönadta, akárcsak hatalmas könyvtárának legszebb köteteit Jókai könyvektől Nyíró József művekig (ez utóbbiakat titokban kérte olvasni). Az ünnepekre odaillő dalokkal, versekkel készültünk, a felnőtteknek telente olyan színdarabokat tanított be, mint A bor (Gárdonyi Géza népszínműve); Az elnémult harangok (Rákosi Viktor és Malonyay Dezső népszínműve 1905-ből); A vén bakkancsos és fia a huszár (Szigeti József népszínműve 1855-ből) ; Göre Gábor (Gárdonyi Géza művének népszínmű változata); A Noszy fiú esete Tóth Marival (Mikszáth műve népszínmű változatban).
Ha kérték, írta a leveleket a frontra, a hatóságnak a kérvényt, a frigyrelépőknek a vőfélybúcsúztatókat. Az ötvenes évektől, meg - ha a felsőbbség is úgy kívánta - gyűjtötte velünk az aranyrozsot, köszöntöttük a tarfejű pártfőtitkárt, etettük a selyemhernyókat, közösen énekeltük a mozgalmi "slágereket" (pl. "Szép gyermekem jöjj ki a rétre), kísérte a tsz-szervező járásiakat, de 1956-ban vállalta a helyi Nemzeti Bizottságbeli tisztséget is! Ezért elvitték társaival Csurgóra többnapos "elbeszélgetésre", erről soha nem mesélt nekünk... Először is hallhattuk a kristálydetektoros rádió recsegését, szekrénynagy diavetítővel moziztuk a londoni 6:3-at, zsákban futottunk a focipályán, tavasszal és ősszel kirándultunk a Pete-kúthoz, a Ferenc-erdészházhoz, a Jónás dombon síversenyeztünk, és úgy 1957-ben még a Balatonra is elvonatoztunk a drága Zoli bácsival.
Ha tehetséget látott bennünk, nem volt rest szüleinket győzködni a tovább tanulás vállalására.
Írta, gyűjtötte a falu betyáremlékeit az újságoknak. Amikor rászolgáltunk suhogott a pálcája, - amit velünk vágatott a kökényesből vagy a mogyoróbokorból -, kaptunk fémvonalzós körmöst is a rakocátlankodásért. A sunyiságot, jellemtelenséget nem tűrte, az "egyes gazemberekre" viszont nem haragudott. Kaptunk tőle életre szóló intelmeket és jellemző beceneveket: ügyvéd, Zsazsa, Attila, Juci, a kórusban darált egyszeregyet álmunkban is tudtuk, mint szülőföldje kedves népdalait is: "Szérül legeljetek, fának ne menjetek... Szili kút, szanyi kút, szentandrási Sobri-kút". Élmény volt kánonba fújni azokat. Az aranyvésetű "lángot" pedig leánya Edit, és veje Szatmári László, majd unokája, ifjabb Szatmári László vitte, viszi pedagógusként tovább, példás kötődéssel Szentpéterhez. Még dédunokája is kijár az egyetemi eltávozás szűkre szabott óráiban a helyi csapatba focizni.
2012. 09. 36.


2.) Szőllősi Ferenc plébános

Szőllősi Ferenc (Tapolca, 1921- febr. 6. - Balatonboglár, 2005. márc. 3.) címzetes esperes, plébános, cserkészvezető. Alapiskoláit Tapolcán végezte. Veszprémben 1944. december 7-én lett kispap .A nyilasok letartóztatták és Mindszenti József bíboros hercegprímással együtt és Sopronban az Isteni Megváltó Leányai zárdában őrizték őket. Itt szentelte fel őt Mindszenti bíboros és itt mondta el újmiséjét is. Káplán 1944-1948. Füzfőgyártelepen, hitoktató Barcson 1948-ban.
Káplán Devecserben 1948-ban. Plébános Füzfőgyártelepen 1949-1951-ben, Iharosberényben -és Pogányszentpéteren1951-1970-ig, majd Balatonbogláron 1970-től halálig. Közben oldallagos szolgálatot teljesített 1983-ban Ordacsehiben és 1988-1991. között Nágocson.
1963-ban lett helyettes esperes, majd 1972-1990-ben kerületi esperes.
Pro Urbe kitüntetést kapott 1992-ben Iharosberényben és 2000-ben Balatonbogláron. Mindkét helyen díszpolgárrá is választották. Mivel a soproni zárdát 1994-ig még nem kapták vissza a nővérek, aranymiséjét Balatonbogláron csendes körülmények között mutatta be.

Veszprémben a 126. sz. Szent Imre cserkészcsapatban lett cserkész. Fogadalmát élete végéig megtartotta. Feri bá’-t, vagy cserkésznevén Szafi-t, mint a mindig „rohanó”, mindig tenni akaró atyát ismerték. Balatonbogláron 1990-ben alakította meg a 622. sz. Gaal Gaszton cserkészcsapatot és annak parancsnoka volt. Mindenkinek adott, legyen az öreg vagy fiatal.
Vallotta, hogy „egyetlen cserkészt sem hagy otthon a táborból, mert szüleinek nincs rávalója”! Igazi cserkész volt már fiatal korában is, országos céllövő bajnok, kiváló vízi cserkész, a csomózás mestere, a magyar népzene értője és a hazai egyik terjesztője.
1948-ig 19 nagytáborban volt és az újrakezdés után miden évben rendezett nagytábort cserkészei részére. Sík Sándor és Teleki Pál elgondolásinak végrehajtója, az „emberebb ember, magyarabb magyar” megtestesítője. 1992. Szent György-napján megkapta a Magyar Cserkészszövetség "Újraalakulási díszjelvényét".

Ő volt az, aki 2004. tavaszán először állt ki, a fővárosból kitiltott gróf Teleki Pál szobrának balatonboglári elhelyezése ügyében. Pár nap alatt fáradhatatlan és áldozatkész munkával megteremtette a jogi és műszaki feltételeket a szobor felhelyezésére és felavatására.

Munkásságáért 2004. november 2-án, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében vehette át a Bethlen Gábor Alapítvány és a Teleki Pál Szoborbizottságtól, a szobor alkotója által készített „Teleki Pál emlékérmet”.
Tevékeny életét a hívők szolgálatán kívül számos szervezetben is gyümölcsöztette. Ezek közül kitűnt a Lengyel-Magyar Baráti Egyesület felkarolása, a két testvérti nép barátságának ápolása.

Tevékenységéért lengyel közbenjárásra II. János Pál pápától 1986. április 4-én pápai áldásban részesült, majd megkapta 1990-ben a lengyel Lovagkereszet. Tevékenyen részt vett a Műemléki Felügyelőség munkájában is.

A balatonboglári temetőben ikertestvérével, Juliannával közös sírban nyugszanak.

Pogányszentpéteren az idősebb generáció emlékezetében még máig él!

Dr Novák Ferenc:Amikor Szöllősi Ferenc plébános elhegedülte a Csendes éjt


A megyeszéli, ötszáz lelkes, gyönyörű fekvésű, erdők-halastavak övezte somogyi kisfaluba, Pogányszentpéterre 1951-ben új katolikus plébános érkezett: Szöllősi Ferenc.
Oldallagosan szolgált nálunk, a paplak a négy kilométerre fekvő Iharosberényben volt. Bizonyosan „rovott múltja”miatt – Mindszenti Józseffel együtt tartóztatták le a nyilasok, Sopronban szentelte pappá a bíboros hercegprímás – vezényelték ide az ellenőrzött „határövezetbe” Balatonfűzfőről, ahol a hadiüzem munkásait és a környékbelieket pásztorolta. Szüleim is itt találtak munkát, s első ismerős hívei lettek a harmincas éveiben járó papnak.

A rendkívül közvetlen, gyakorlatias, jó humorú, hangszereken játszó, tavasztól motorral, télen sílécekkel átjáró, csodás orgánumú plébánost mi, a 8-10 évesek is azonnal megkedveltük. Latinul oktatta az addig ismeretlen minisztrációt, a felnőtteket a húsvéti-virágvasárnapi passióra tanította be, felújította a fújtatós öreg harmóniumot, kántorrá formálta a helyi zenekar prímását, Beák keresztapámat...

Közeledett szolgálata első adventje. Az egyik kedélyes hittanóránkon maga gépelte hártyapapíros másolatokat osztott ki: – Betlehemes játékot tanulunk – tudatta. S kijelölte a Vén Dadó, a Kisbojtár, az Angyalok, a Pásztorok megszemélyesítőit. Eleddig csak a jó Pintér nagypapám elbeszéléseiben hallottam ilyen szokásról. A Marics Laci és Pali, Zakócs Józsi, Keszler Jani, és a Koronc fiúk alkottuk a csapatot. Kölcsönkértünk báránybőr subákat, megtanultuk a láncosbot készítést. Ő meg a Bence Tibi bá’-val fatornyos, nádfedeles kistemplomot fabrikált: benne a jászolban fekvő kis Jézussal, barmokkal, Máriával-Józseffel, apró szobrocskákkal. A nyított bolthajtásban rejtett zseblámpa adta a fényt, amelyet az egyik „angyal” hozott működésbe.

Advent kezdetével esténként bezörgettünk a házakhoz: – Szabad-e bemutatni a kis Jézus születését? – kérdeztük, s a válasz mindig az volt: – Szabad, szabad, gyertek csak! Zörögtek a láncosbotok, tréfálkoztunk az öregpásztorral. Jómagam Kisbojtárként a plébános úr furulyáján, s betanításával fújtam-énekeltem a Bojtár volt a nagyapám, bojtár vagyok én is című felejthetetlen, kedves dalocskát.

Az ötvenes évek sanyarú szegénysége mellett is mindenkitől jutott valami: jó szó, pár forint, gyümölcs. Plébánosunk előrelátóan kihirdette a vasárnapi miséken, hogy a bevételből, meg a perselypénzből egységes ministráns ruhákat csináltat nekünk.

Az ünnep előtti utolsó járásunkról tartottunk hazafelé a fagyos téli éjszakában, amikor a Nádasiék rétjén befagyott nagy tócsa akadt utunkba. A betlehemes házikót a szélére tettük. Lendületet vettünk, csigaszöges bakancsaink, csizmáink felszabadultan siklottak a tükörjégen. Emlékem szerint a Zakócs Józsi egy hirtelen ötlettel a jégre emelte a házikót, ráült és „Lökjetek meg!” kiáltással nekilendülve szánkázott vele, amíg egy jégbefagyott ágba nem akadt! Nagy reccsenés, és Betlehemünk hátsó traktusa összelapult! A döbbenettől szavunk elállt, nyomban elment a jókedvünk. Akkor nyugodtunk meg, amikor a hodfényben láttuk, hogy a Megváltó megóvta a Szent-családot és környezetét: bár az erős deszkafal kidőlt, ám a szobrocskák, a jászol épek maradtak. Merthogy a másnapi éjféli misén a házikónak ott kell állnia a feldiszített oltáron. Ezért a Marics-testvérekre maradt a titkos éjszakai renoválás. A helyi csizmadiamester ügyeskezű fiai úgy helyrehozták a betlehemet, hogy a plébános úr – akit nekünk akkor plébános bácsinak kellett szólítani –, ha észre is vett valamit, nem tette szóvá.
Az éjféli misén zengtek a gyönyörű karácsonyi énekek a fafűtéssel langyosított iskola-templomunkban. Amikor a prédikáció után a plébános úr szemével jelzett nekünk, az oltár előtt térdepelő kis szolgáinak: „Álljatok fel!”, éreztük, hogy valami meglepő dolog következik. Lelki atyánk térdet hajtott, s kiment az ugyancsak feszülten figyelő hívek közé, az aprócska harmóniumhoz. Az odakészített fekete hegedűtokot felnyitotta, álla alá vette hangszerét, s mennyei hangokat varázsolva eljátszotta – ahogy nálunk mondták, elmuzsikálta – a Csendes éjt. Ezzel tette kivételesen teljessé és felejthetetlenné ezt a kegyteli ünnepet Szöllősi Ferenc, nagytiszteletű plébánosunk, aki nyolc éve már odafönt szolgáljaTeremtő atyáját.

 

3.) Dr Erőss Sándor háziorvos
Iharosberény központban rendel immár 40 éve háziorvosunk,Dr Erőss Sándor. Iharosberény-Iharos –Pogányszentpéter Község körzetét látja el óriási elhivatottsággal.
Hivatalosan a felnőtt pacientúrával foglalkozik,de igazából a családok orvosa már évtizedek óta. Édesapjától,Dr Erőss Andrástól vette át a praxist. Ez az orvosdinasztia a faluval együtt élt-él ,és a települések történetének szerves része.
A test és lélek orvosa "Sándor Doktor bácsi". Már attól meggyógyul a beteg ,ha ránéz és beszélgetni kezd vele !
Köszönjük ezt az áldozatos munkát és további dolgos-boldog évet kívánunk a falunk minden lakosa nevében!
"Doktor Úr..."

Társtalanul járogat az orvos.
Csak egy régi divatú, vén ernyőt hordoz.
És soha meg nem áll, betegekhez jár
Bekopog, s kikopog mindent.

S mert kikopog, nincs titok ott semmi.
Tudja jól mi az oka, mit kell majd tenni.
Miért dobog úgy a szív?, ha van egy kis ész
Az egész nem is nehéz.

Doktor úr, doktor úr, itt benn valami fáj,
Azt hiszem a szívemmel baj van
Doktor úr, doktor úr, úgy sajog ez a táj.
Így nyöszörög és könyörög sok panaszos száj.

Doktor úr, doktor úr, ellene mit ajánl?
Jaj, ugyebár meggyógyít engem?
Azt azért senki sem kérdezi meg a doktortól:
-Doktor úr, a maga szíve sose fáj?

Szép feladat, hogy valaki doktor
Bár ha nem pihen is az ágyában sokszor
Mert ide kéri egy, oda várja más
S betege, s jöhet-e rosszkor?

Így bekopog sorra a sok ajtón:
"Kérem nyújtsa ki csak a nyelvét!
Sóhajtson!"
Ez nagyon ismert kór, ő is érzi jól
Bár arről egy szót se szól.


Doktor úr, doktor úr, itt bent valami fáj,
Azt hiszem a szívemmel baj van.
Doktor úr, doktor úr, úgy sajog ez a táj.
Így nyöszörög és könyörög sok panaszos száj.

Doktor úr, doktor úr, ellene mit ajánl?
Jaj, ugyebár meggyógyít engem?
Azt azért senki sem kérdezi meg a doktortól:
-Doktor úr, a maga szíve sose fáj?

 

 

 

 

 

 

 

4.) Szabó Sándorné (Margit)

Szabó Sándorné (Margit)Nyugdíjas Búcsúztatója 2014.

"Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be... Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való. " - Wass Albert

Pogányszentpéter Község kedves lakosa, a „SZALELI” szociális gondozója,Szabó Sándorné
(mindannyiunk „Margitkája”) nyugdíjba vonulása alkalmából kívánunk nagyon jó egészséget,
hosszú életet és boldogságot Pogányszentpéter Község Önkormányzatának lakosai és Képviselő-testülete nevében!

Egy pálya útja véget ér.
A gyorsvonat megáll,
s a búcsúzó útitárs
más vonatra száll.
Az idő vonatán
lassan döcög tovább,
s ha kinéz ablakán,
nem fut el úgy a táj,
ahogy elfutott - az ifjúság.
Az ember a múltba
ezerszer visszanéz,
s szeretné újraélni
mindazt, ami szép.
Lassítaná az időt,
s megállítaná
a legszebb perceket,
de az idő kerekét
megállítani nem lehet.
Amilyen hosszú volt az út,
annyi szépet rejt a múlt!
Ahogy este a Nap leszáll,
úgy válik múlttá a jelen,
míg pirkad a hajnal,
a jövő csak sejtelem.
Az ember a múltba
ezerszer visszanéz,
könnyűnek látszik a búcsúzás.
De búcsúzni mindig nehéz.

„Ne kérdezz, ne csodálkozz, fogadd el az utat, mit az élet nyújt neked, fogadd el a tényt, hogy az előtted álló ösvény új irányba vezet. Rázd le a miérteket és a "mi lenne, ha..." kérdéseket, s megszabadulsz kétségeidtől. Mindegy, miért - az már a múlté. Bármi volt is - fontos lehetett. A múlt rövid villanás csupán. A jövőt még be kell teljesíteni. A ma, ami itt vár. Járd végig utadat, mindig csak egy lépést lépve - bátorsággal, hittel, határozottsággal. Emeld fel fejedet, s helyezd álmaidat a csillagok fölé. Lépteid hamarosan határozottá válnak, szilárdan állsz majd a földön. Sose álmodott út tárul fel előtted, ez lesz a legegyszerűbb, legsimább ösvény, mit valaha remélni mertél. Bízz magadban állhatatosan, és vágj bele az új utazásba. Felemelőnek, gyönyörűnek találod majd, s szebbnek legmerészebb álmaidnál.” -
Köszönjük a közösségünk nevében , hogy annyi éven át szolgálta hűséggel a falu elesett-idős embereit !
Kívánjuk ,hogy a mai nappal kezdje el a jól megérdemelt pihenést családja körében és csak a szépre –jóra emlékezzen !

Pogányszentpéter, 2014.május 10. Didicsné Kardos Györgyi
polgármester

5.) Pintér István
(amatőr helytörténész)

1960-1990 közt gyűjtött anyagaiból kiadványokat szerkesztett köztük Pogányszentpéter múltjáról, történetéről, helyi szokásokról, természeti környezetről, gasztronómiájáról, mindennapi életéről.Pogányszentpéteri Honismereti Szakkör vezetője ,a Pogányszentpéteri Népi Együttes vezetője,a Pogányszentpéteri II.Rákóczi Ferenc Közművelődési Egyesület tagja volt, polgári szakmáját tekintve autóbusz vezető.

"Elcsitult a szív, mely értünk dobogott,
Elpihent a kéz mely értünk dolgozott
Lelkünkben élni fogsz, míg szívünk dobog
De te számunkra nem leszel halott,
Élni fogsz, mint a csillagok..."

Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, tisztelték és szerették, hogy Pintér István,a Zala Volán nyugdíjas életének 84. évében örökre megpihent.
Temetése 2014 október 17-én, pénteken 12 órakor volt a nagykanizsai köztemetőben.
Pogányszentpéter Községnek adományozta helytörténeti gyűjteményét, melyet több évtizeden át maga gyűjtögetett kötetekbe. Köszönjük! Reméljük, már föntről néz bennünket, s a felhők felett lekukucskálva elégedetten mosolyog bajusza alatt. Nyugtázza, hogy nem feledtük el!